Szélyes Dénes életrajzát egy korabeli kézirat szerint mutatjuk be. (később láthatunk belőle részleteket)

Született Béta községben, Udvarhely mellett 1868. máj. 24.

Az I-VI. gimnáziumi osztályokat Székelyudvarhelyt, VII-VIII. osztályokat Gyulafehérvárt végezte. Érettségi bizonyítványának kelte: Gyulafehérvár, 192-1889. sz. június 19.

A teológiát, mint pázmánista a bécsi egyetemen végezte 1889-1893-ig. Ugyanott 1893-ban február elején a biblikumból szigorlatot tett.

Zsinatvizsgát nem tett.

Első kinevezésének kelte: Gyulafehérvár, 3103-1893. püsp. sz. aug. 19.

Ennek értelmében kolozsvári hitoktató lett, azon további küldetéssel, hogy az ottani egyetemen tanári oklevelet szerezzen.

Mint alapvizsgás tanárjelölt a brassói Róm. Kat. Főgimnáziumhoz a magyar-latin tanszékre helyettes tanárnak neveztetett ki. Kinevezésének kelte 2694-1895. püsp. sz. aug. 1.

1897 január havában szakvizsgát, 1898 januárban pedagógiai vizsgát tett. Tanári oklevele kelt: Kolozsvárt, 9-1898. jan. 12.

Mint okleveles tanár a Brassói Római Katolikus Főgimnáziumnál rendes tanár lett 1898. március 1-jén. Kinevezése kelt: Gyulafehérvárt, 1898. febr. 19-én 815. püsp. sz. a.

Alkalmilag kinevezett tanár Bp. 1906. március 1. 9093. sz. a.

Mint megbízott főesperes helyettes 1920-márcus 15-től 1921. júl. 1-ig a Barcasági Dékánság és Sepsi-Miklósvári esperesi kerület ügyeit vezette. Megbízatása kelt: Gyulafehérvárt, 1121-1920. püsp. sz. a. márc. 4.

Az 1920-ban felállított brassói római katolikus hitközségi leány-középiskolában igazgatóvá neveztetett ki. Kinevezése kelt: Gyulafehérvárt, 4890-1920. sz. szept. 15.

A brassói római katolkus főgimnáziumnál igazgató helyettes. Kinevezése kelt: Gyulafehérvár 6407-1920. sz. nov. 29.

Brassói zárda-iskolában helyettes igazgató 1401-1925.

Szentszéki tanácsossá történt kinevezése kelt: Gyulafehérvárt, 9172-1913. püsp. sz. a. dec.21-én.

Pápai tiszteletbeli kamarássá való kinevezése kelt: Róma 403-1920. sz. a. nov. 29-én. (Az erről való értesítés kelt: Gyulafehérvárt, 1027-1921. sz. márc 4.)

Kanonok 1928. júl. 1-jén 2936-1928.

Főtanfelügyelő 1928. júl. 1-jén 3021-1928.

Tanári nyugdíjaztatása 3221-1930. szám alatt.

Káptalani prelátus 1932. márc. 24-én

Provikárius 1933. nov. 8.-án.

O… kanonok 1934. április 1.

Teológus Kanonok 1940. jan. 15.

Éppen aktuális a kérdés, hiszen hétvégén kosaras bál lesz Bétában. Az az igazság, hogy nem nagyon találtam a kosaras bál kifejezésre semmit az interneten. Mígnem az Udvarhelyi Híradó archívumában egy olvasói kérdésre válaszolva lettem okosabb.
Idézem a cikket:

Farsang idején, vagyis vízkereszttől hamvazószerdáig a Székelyföldön is, akárcsak a magyar nyelvterület más részein gyakoriak a bálok, táncmulatságok. Vannak olyan mulatságok is, ahová a bálozók ételt, italt visznek magukkal. Ez az úgynevezett batyubál vagy kosaras bál.

Keszler Károly székelyudvarhelyi olvasónk azt kifogásolta rovatunkhoz címzett levelében, hogy a bált hirdető falragaszokon helytelen a batyus bál kifejezés, mert a régi udvarhelyiek mindig kosaras bált rendeztek, ugyanis a városi polgárok nem batyuban, hanem kosárban vitték az enni- és innivalót a táncmulatságba, hisz magyar embernek nem volt batyuja, nem járt batyuval – véli olvasónk. Mégis megkérdezi: a HELYESEN rovatnak mi a véleménye az általa felvetett nyelvi kérdésről.

Legfontosabb ezúttal leszögezni: mind a két címül írt kifejezés önmagában helyes, csak használati körükben van eltérés. A batyubál forma ismert az irodalmi és köznyelvben, a kosaras bál viszont csak nyelvjárási szinten él, és épp a székely nyelvjárásban. A batyunak régen volt tarisznya, lepedőféle ruha jelentése is, és főként falun abba csomagolva, abba kötve vitte mindenki magával az ételt, italt a mulatságba. Téves az az állítás, mely szerint magyar embernek nem volt batyuja. Ennek ellentmond nemcsak a nyelvészeti szakirodalom, hanem például a népdal is: Batyut kötött a hátára, úgy ballagott a vásárba… Azt sem árt ezúttal megemlíteni, hogy a batyubál kifejezés általában minden egynyelvű szótárunkban (helyesírási, értelmező, szófejtő stb.) megtalálható, a kosaras bál viszont csak az Új Magyar Tájszótárban, s a remek munka az imént említett címszó alatt az adatgyűjtés helyéül Csíkszenttamást jelöli meg.

Összegzésként: mindkét szóban forgó kifejezés egyformán kedves szava nyelvünknek. Ha csak magunk, azaz székelyföldiek közt van szükség a bálféle megnevezésére, nem árt, ha igazodunk a helybeliek szokásához és kosaras bálról beszélünk. Nagyobb nyilvánosság előtt, például országos lapban vagy még nagyobb szórású rádió- és tévéműsorban ajánlatos igazodnunk a mindenütt ismert köznyelvi formához, vagyis a batyubál változathoz. Nem kizárt viszont az sem, hogy idővel a kosaras bál forma is köznyelvi szintre emelkedhet.

1. Az iskola

Az iskolák alapításában az egyháznak nagy szerepe volt. Az első iskolák az úgynevezett káptalani, konventi kolduló rendi iskolák voltak amelyek az egyházi személyek utánpótlásáról gondoskodtak, vagy készítettek fel.

A XVI. század vége, de főleg a XVII. század az elemi falusi iskolák elszaporodását hozza magával. A népiskolai hálózat kiszélesedik, amelyben az anyanyelvi oktatásért síkra szálló Apáczai Csere Jánosnak és Bethlen Jánosnak óriási érdemei vannak.

Bétában a régi iskola a falu régibb részében helyezkedett el, valószínűleg felekezeti iskola működött az oktatás kezdeteitől.

Az 1910-es években az iskola fenntartása óriási terhet jelent a falu népének. A bétai iskola életveszélyes és lakhatatlan a tanítói lakás. A nép nem hajlandó hozzájárulni az épület megjavításához.

A bétai elemi iskolát államosítják, így a javításokkal és  a tanító fenntartásával járó terhet a magyar állam vállalja fel. Az egyházközség feltételekhez köti az államosítást:  mindig olyan tanítót nevezzenek ki, aki római katolikus és egyben a kántor szerepét is betölti. Csergő Vencel kerül az iskolához, aki rövid megszakítással 1927-ig tanít Bétában. Az első világháború megviselte a falut. A tanítót elszólítja  a hadkötelezettség, így helyettesítő Papp Ilonka oktat a faluban az 1914/1915-ös esztendőben.

            A háború után a román állam az etnikailag rgységes állam megteremtését tűzte ki célul. Ez azt jelentette, hogy a felekezeti iskolák meg fognak szűnni. Anghelescu miniszter felismerte, hogy a felekezeti iskola lényegében a magyarságot konzerválja.

Bétában 1920-ban újraszervezik a katolikus iskolát, hiszen a magyar állam megszűntével  a magyar állami iskola értelmét veszti. A falunak gondot jelent még egy intézmény

fenntartása. Így hát 1925-ben felépül a román állami iskola. Napjainkban is ebben az intézményben folyik az elemi oktatás.

            1940-ben a román állami iskolák helyét magyar tannyelvű állami iskolák foglalták el. Az anyaországból érkezett tanerő a faluba. 1940-44-ig Tőzsér Károly, majd Kellesi Erős Ilona tanított.

Az 1950-es években a beiskolázás és az iskolalátogatás nem volt megfelelő, sok gyermek maradt beiskolázatlan. Ebben szerepet játszhatott a gazdasági helyzet.

Az óvodai nevelés viszonylag későn, 1967-ben indult meg.

            Az iskolai nevelés tehát szorosan összekapcsolódik az egyházzal 1948-ig. A kezdetektől jelen van , hiszen elég csak megemlítenem a felekezeti oktatás megindulását. Ezzel szemben a falunak nagyon hosszú ideig nem volt saját temploma, a közös templom jelentette Isten hajlékát egészen 1974-ig.

2. A bétai templomépítés
Egy külön templom, vagy kápolna építésének a gondolata  a század elején vetődik fel. Szélyes Dénes bétai születésű főgimnáziumi tanár elküldi a legfontosabb kellékeket.( oltár, misekönyv, ruhák, kehely) 1910-ben az egyházközség országos szintű gyűjtést szervez, adakozók listáján aradi, debreceni, miskolci, szegedi, budapesti nevek is szerepelnek.

Az első világháború azonban megakadályozza a pénz felhasználását.

            Jóval később, 1957-ben kerül sor az alapkőletétre . A politikai viszonyok miatt viszont még nem engedik felépíteni.

Az egyházellenes politika látszólag az 1970-es években némi változást mutatott. Ceauşescu találkozott VI. Pál pápával. Sikerült 1973-ban beszerezni az építkezéshez szükséges engedélyt. 1976 augusztus elsején ünnepélyes keretek között szentelik fel. A templom 21,65 m hosszú, 9,50 m széles és 24 m magas.

Olyan cikkeket, írásokat gyűjtöttem össze, amelyek Bétáról közölnek valamilyen információt. E gyűjteményt szeretném folyamatosan bővíteni. Kellemes olvasást!




Megbeszélés a helyreállításról - 2005. szeptember 2.

A szerdai rendkívüli tanácsülést követően Udvarhelyszéken megbeszélésre gyűlt össze az Árvízvédelmi Operatív Bizottság. Részt vett Nagy Zsolt távközlési miniszter; Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke; Bunta Levente, Hargita Megye Tanácsának elnöke; Dézsi Zoltán alprefektus; Petres Sándor, a megyei tanács alelnöke, valamint Sófalvi László megyei tanácsos. Amint arról lapunkban már tudósítottunk, áttekintették az eddig foganatosított intézkedéseket és elemezték annak lehetőségét, hogyan lehet segíteni a továbbiakban az árvíz sújtotta személyeken. A megbeszélés után Nagy Zsolt távközlési miniszter munkalátogatást tett Béta–Dobó–Vágásba, hogy felmérje, szakterülete vonatkozásában miben tud segíteni a bajba jutott falvakon.

Ezt követően RMDSZ-tisztségviselők, a megyei tanács elnöke, az alprefektus, valamint a polgármesterek elemezték az eddig elvégzett munkákat, illetve a további teendőket, amelyeket az árvíz után keletkezett károk helyreállítása érdekében szükséges elvégezni.

Három részből álló ivóvízhálózat készítését tervezték Bögözben és a községhez tartozó településeken. Bár az eredeti tervek módosításra szorulnak, remélhetőleg nem késik sokat az átadási határidő.

A kormánytámogatással elindított ivóvízprogram keretében Bögöz község mind a tíz településére eljut a vezetékes ivóvíz. Három különálló rendszer építése volt tervbe véve, így Bögöz, Béta, Dobó és Vágás az első, Agyagfalva, Décsfalva, Székelymagyarós a második, Nagygalambfalva, Kisgalambfalva és Betfalva pedig a harmadik eleme lett volna a községi vízhálózatnak. – A bögözi rendszer számára kijelölt helyszínen a mélyfúrások nem jártak megfelelő eredménnyel, a szükséges vízmennyiség hiányzik. Így valószínűvé vált, hogy a második, agyagfalvi hálózattal kell összekapcsolni az első négy települést is, viszont ehhez további mélyfúrásokra van szükség annak függvényében, hogy hol találnak megfelelő vizet – mondta Farkas Márton, Bögöz polgármestere.

A vízhálózatok átadását jövő év közepére tervezik, ebben a határidőben a három hónapos időtartamra tervezett próbaüzemeltetés is benne van. Az utcai szivattyús kutak elkészültek, legkorábban a betfalvi és nagygalambfalvi pumpaházak villamosításának befejezésével lehet az egyik rendszert működésbe helyezni. A villamosításra a megyei tanács 450 millió lejt, a helyi önkormányzat pedig 130 millió lejt adott. – A következő lépés egy szolgáltatót találni a rendszer üzemeltetésére, erre versenytárgyalás nyomán kerül majd sor – tájékoztatott a polgármester.

Az ivóvízhálózat elsősorban az utcai kutakhoz juttatja el a vizet. Amennyiben valaki saját lakásába szeretné bevezetni az ivóvizet, rendelkeznie kell a vonatkozó jogszabályok által előírt háromlépcsős szennyvíztisztító rendszerrel, községi csatornahálózat és szennyvíztisztító állomás ugyanis egyelőre nincs.

A múlt év októberétol új plébánosa van Vágásnak. Bartos Károly fiatal plébános szívélyesen fogad a papilakon. Tudok-e arról - kérdi, hogy a most 450 éves cserfák övezte katolikus templom udvarán a török idokben olyan szerzetesek éltek, akik felváltották e falvakból elhurcolt foglyokat. ok töltötték le helyettük a tatárfogságot. Különben Szentföld néven emlegetik manapság is e három katolikus falucskát, hiszen itt nem vert gyökeret a reformáció. Béta, Dobó, Vágás/ Ott terem az áldás - e rigmus járja a három településrol. S valóban - mondja a plébános -, mintha a jégverés is messze elkerülné e falvak határait. Itt megterem a cseresznye, beérik a szolo. Hagyománytisztelo, vallásos emberek az itteniek - mondja Bartos plébános, aki egyébként 14 falu katolikus híveinek lelki gondozását végzi, többek között a bögözi új templomban is o misézik. Viszont szeretne jóval közvetlenebb kapcsolatot kialakítani az emberekkel. Utóbb többen hazaköltöztek, feladták városi lakásukat, s itthon gazdálkodásból próbálnak megélni. Sokan jó komuvesek, ácsok hírében állnak. Idegenben vállalnak munkát. Egy csoport komuves épp a gyulafehérvári katolikus püspökség épületén dolgozik. Azt is megtudom a plébános úrtól, hogy a vágásiak nagy ünnepre készülnek. Falutalálkozót szerveznek, melyre hazavárják a messzeföldre elszármazottakat. (Még Ausztráliában is élnek vágásiak.) Ez alkalommal kerül sor az iskola névadó ünnepségére is. A nagy püspök, Márton Áron nevét fogja viselni az iskola.

"Itt virág elég van"

Nem bo beszédu ember Gál Gergely, a falucska egyetlen méhésze. Épp a mezorol tért meg, elokészítette a talajt a törökbúza vetésére. Azt viszont elmondja, hogy jelenleg a muvelheto területek mindössze 40 százalékát használják, a külso parcellákat vadak dúlják. Nem kaptak vissza erdos területet, nemrég 137 gazdának bélyegeztek fát az erdokben, 40 ezer lejért köbméterét.
- Itt virág elég van - mondja, ezért is foglalkozom méhészettel. El sem kell hagyjam méheimmel a határt, vándorolni sem járok. Jönnek hozzám még Brassó városából is mézért, 20 000 lejért mérem kilóját. Már megtörtént a méhek idei tisztuló röpülése. - Vettem is észre - mondja a szomszédasszony -, hiszen a frissen mosott s kiteregetett lepedoimet mind bepiszkították...

Elszegodött minden major

Dobóban László Lajos majort keresem, ugyanis idéntol ot fogadták fel a helybéli juhos gazdák. Idéntol 400 fejojuhra ügyel fel, helyesebben két fia, mivel Lajos major az ágyat nyomja. Nemrég került haza a kórházból, ám Imre és Ferenc fia már gyujtik a juhokat. Dobó határában nyomást is kaptak, ez kosaraztatási lehetoséget jelent számukra. László Lajos régóta major, ám mindeddig nem adatott alkalma, hogy itteni "népek" - fogadják fel. Megfordult Betfalván, Agyagfalván, Szentábrahámon, Csekefalván, egy szóval a Gagy vize mentének majdminden falujában. S mert Györfi Gyula, aki tavaly orizte a dobóiak juhait, Magyarországon keresett munkát magának, így László Lajosra esett a választás. Valamennyi dobói major - húszan - elszegodött már. László major 8 kg sajtot, 1 kg ordát ígért egy juh után. Ezért egy meddo juhra 1 véka gabona járja, a fejosökre 2000 lej, s egy túrókenyér minden állat után...

Városról falura

Bétában Bartha Albert nyugalmazott mérnököt keresem, hiszen sok érdekességet tudtam meg róla Bartos plébános úrtól. Szépen szaval a templomban, de nyugdíjaséveit is munkával tölti. Egy kicsi kötött kapun kilépo idos nénitol kérdezem, hogy merre lakik a mérnök úr. Felazon, a faluvégén - emígy a válasz.
Bartha mérnök úr és felesége városról költöztek ki Bétába. Lakást vásároltak, renoválták. Bartha úr a helybéli RMDSZ-szervezet alelnökeként tevékenykedik, s építészmérnökként munkatársa egy tervezo cégnek is. Szándékukban áll fóliaház létesítése az ásókertben. Fokertészként a feleségét említi, o magyar fajta fehér nyulakat tenyészt. Egy szóval nem unatkoznak, még inkább bo fantáziával tervezgetnek. Egy kis tejfeldolgozó helyben létesítése hasznára válna az állattartó gazdáknak. Izraeli támogatással szeretnék bevezetni a vizet. Készülnek már az elotanulmányok, a tervek. Lámcsak mégis vannak történései Bo köz apró falvainak is. Csupán járni kell a vidéken, s szóba állni az idegent szívélyesen fogadó embereivel.
Egy kis szerencsével még lencsevégre kapom az elso érkezo gólyákat. A bétai iskolateton tavaly itt hagyott fészküket vették újra birtokukba. Hátha a gyerekáldásnak is kedveznek a kiöregedo falvacskában...

A hóvihar miatt le kellett állítani a forgalmat - 2005. január 5.

A hófúvás tegnap is fennakadásokat okozott a közlekedésben. A közlekedésrendészet a Csíkszereda és Székelyudvarhely közötti 13A országúton reggel leállította a forgalmat, hogy az országos útügyi kirendeltség munkagépei akadálytalanul dolgozhassanak. Még így sem sikerült teljesen járhatóvá tenni az úttestet, a délelőtti órákban csak az egyik sávon lehetett közlekedni. A legnehezebben járható útvonalnak ezúttal is a Szentegyháza és Homoródfürdő közötti szakasz bizonyult, ahol a 100 km/óra sebességű szél befújta hóval az utat, és a hókotrógépek is nehezen érvényesültek. A közlekedési rendőrök Máréfalván, illetve Csíkszereda Székelyudvarhely felőli kijáratánál leállították azokat a 3,5 tonnánál nagyobb összsúlyú járműveket, amelyek nem rendelkeztek hólánccal, ezért hosszú sorok alakultak ki. Az autóbuszok azonban közlekedhettek. Szintén nehézkes volt átkelni a Kalonda-tetőn, a gyimesi hágón a hólánc nélküli nagyobb autókat nem engedték át a rendőrök. Felsősófalvánál, illetve Ditró és Salamás között ugyancsak a hóvihar akadályozta az áthaladást. A megyei utakon egy sávon közlekedtek az oroszhegyi úton, Oklánd környékén, de útlezárás nem volt. A Bögözhöz tartozó Béta, Dobó és Vágás alig volt megközelíthető. Cezar Asandei rendőrbiztos, a Hargita Megyei Rendőr-felügyelőség Közlekedésrendészeti Osztályának vezetője szerint kevés volt a hóban elakadt autó, viszont nagyon sok autóvezető teljesen felkészületlenül indult útnak, téli gumiabroncsok nélkül. A rendőrbiztos elmondta, ajánlott a hólánc felszerelése a gumiabroncsokra, és nem árt homokzsákot vinni a csomagtartóban, hogy segíteni tudjanak magukon, ha netán elakadnak.









Itthon voltak? Hazamentek?

Ritka percei krónikás életemnek, hogy a kollektív történelmi tudatból, saját emlékeimből és az emlékezők vallomásaiból, emlék-töredékeiből - a szógyöngy-fűzők szorgalmával - róhatok történet-füzért egy véget nem érő zarándoklat emlékképeiből, pünkösdi felkelő Nap fényességgel.

Saját zarándoklatom úttalan-utakon vezetett a delibláti homokpuszta akácosai között. Ahol kísérőim az al-dunai érintetlen természeti környezetben, a kanyargós félsávos utat követve misztikus történeteket meséltek: Rózsa Sándorról, a visszatérő szellemekről, akik az elpusztított történelmi helyeket keresve, itt bolyonganak. Aztán arról értesítettek vendéglátóim, hogy másnap, a fejértelepi Szent László Tanulmányi Házban igazi székely hallgatóságom lesz. Nehezen hittem. Tudtam: Romániának van közös határa Szerbiával, mégsem reméltem, otthonomból érkeznek vendégek, hogy Márton Áron püspökről meghallgassanak.

Homályos és hiányos ismereteim voltak az Al-Dunához telepített székelyekről. Azt igazán nem tudtam, hogy Fejértelep bejárható távolságra fekszik Pancsovától, Hertelendyfalvától, Székelykevétől, Sándoregyházától.

Az igazi meglepetés másnap ért. Amikor az autóbuszból kiszálltak a nénik-bácsik. Bármelyik csíki faluból, ha zarándoklatra indul a nép, hasonló a látvány: szőttes szoknyák, hímzett kötények, szigorúan archoz simuló fejkendő, és kis táskában a napi elemózsia. Számukra egy igazi székelyföldi előadót ígértek személyemben. Soha, sehol nem éreztem hasonló minőségű szeretet-közösséget. Simogatták a kezemet, mindenki beszélgetni akart velem. Közülük senki nem látott-hallgatott még „törzsgyökeres” székelyt szerbiai „hazájában”, szülőhelyén. Könnyesen párás nap volt.

Az én történetem az al-dunai székelyekkel valahol ott kezdődött, ezekben a nagyon személyes beszélgetésekben, 2001-ben. Az al-dunai székelyek zarándokútja hazából hazába, aztán kárpát-medencei szétszóratásba, talán valamikor 1764-ben Madéfalván. Mai utódaiktól, akik eljöttek negyvenegynéhányan arra a fejértelepi előadásomra, tanultam meg mi a küldetéstudat. Őket hallgatva értettem meg: a kollektív történelmi tudat erősíthető. Mert olyan hazavágyó szeretettel soha nem hallottam szavalni senkit a Hargitáról, mint a székelykevei Lajos bácsit. Pedig emberemlékezet óta nem járt arra(erre)felé senki. Tőlük tudom: székely-székely két jó barát, együtt isszák egymás borát. Azt is, a fehér kunok és Csaba királyfi késői leszármazottainak tartják magukat, akik sok rögös úton jártak az elmúlt évszázadokban. Házat találtak, hazát nem. Hazájuk valahol csillagösvényen vezet a csíksomlyói kegyhelyen át, Madéfalvától a Székelyföldön át a pruton-túli házig, amelyről ükapjuk, mint otthonról, emlékezett hajdanában.

Amikor a háborúból éppen ébredő Szerbiában tőlük hallottam a Székely Himnuszt, imában fogadtam meg - a kunokat legyőző szent királynak tiszteletére emelt kis kápolnában: elhozom a „maroknyi székelyt” Pünkösdre, haza-nézőbe. Azokat a székely honfitársainkat, akik könnyezni tudnak őseik és véreik szülőföldjéért, holott „énekben hallottak” csak róla.

Legendás püspökünktől, a határvédőket és határvédők által óvottól, a fehér lovon már-már a pünkösdi legendáriumba vonulótól tudom: „a Gondviselés kiválasztja munkatársait.” Számomra is jó társakat adott a Nagy Pünkösdi Zarándoklat-Terv megvalósításához. Kárpát-medencei magyar közösségeket összefogó mozgalmunk volt a keret, Mellár József, akkoriban sándoregyházi plébános, Schön György, Budapesten élő, nagybecskereki születésű igazi hazafi személyében, aki minden emberi lehetőségét mozgósította az ügy érdekében, valamint Vágás egyházközségének lakói és papjuk, Bartos Károly személyében. Közel egy évi szervezőmunka eredményeképpen 2002-ben hatvannégyen indulhattak útnak. Addig sokat leveleztünk, beszélgettünk. Történelmet tanultunk, tanítottunk vendégeknek, vendéglátóknak. És nagy felismerések születettek a szervezőkben is. A magaméról szólnék: templomban olvasta fel Józsi atya levelemet. Úgy mesélte, hogy sírtak az emberek, hogy így várjuk őket az „őshazában.” Erről tudomást szerezve, saját meghatódottságommal kellett megbirkóznom: soha nem gondolkodtam arról korábban, rajtunk kívül még valaki, nevezetesen székely hagyományaihoz ragaszkodó, építészetét, szó- és népdalkincsét szöveghűen őrző „székeli” lakosság, a nagy szerb tenger szélén, őshazának vallja szülőföldemet. Nagyszerű érzésekkel szerveztem-várakoztunk: van egy olyan haza, amely osztással gyarapítható. Lelkünkben.

Első állomáshelyük - a szintén bukovinai székelyeknek házat biztosító - Déva volt. Kőműves Kelemen várától Gyulafehérvárra, az erdélyi magyar egyházi élet fellegvárába indultak. Ott Léstyán Ferenc atya kalauzolta a „megszentelt kövek” világában. Saját papjuk által, a székesegyházban, celebrált szentmisével indult a zarándoklatuk.

A marcona szerb sofőrök elindultak a számukra, térkép alapján, legrövidebbnek minősített úton. Amely járhatatlannak bizonyult. Nem az általunk megjelölt irányba folytatták. Így egy felüljáró alatt nem jutottak át; vissza kellett fordulniuk egy darabon.
Vágásban voltam már, amikor Józsi atya szólt telefonon: Bögözben vannak, a sofőrök nem hajlandóak a buszt a kaptatóra irányítani. Valóban hagytunk csapot-papot a helyi atyával, és embereket a templomban mise helyett, és porozva száguldottunk Bögöz felé. Azt láttam a tetőről: sok-sok ember üldögél a bögözi sánc martján. Mária-Terézia méltó utódnőjének éreztem magam: negyedszerre is sikerült a bukovinai székelyek leszármazottait kitelepítenem. A történelmi hűség kedvéért írom: ezúttal a bögözi sáncba, az út szélére. És akkor még nem tudhattam, hogy csak botra-támaszkodva járóképes nénik, bácsik is vannak közöttük. Ők este elmesélték, hogy egyiküknek a férje kórházban van. Tulajdonképpen a beteg férj győzte meg: jöjjön nyugodtan. Másikat hiába kérlelte az unokája: jöhessen helyette. Nem tágított, mert szerinte nem biztos, hogy jövőre még el tud jönni…

Végül a helyi járat, amelynek szintén a szöveghűség miatt írom le a nevét: Csavargó; szállította Vágásba a zarándokokat, amely rogyadozott az al-dunai népsűrűségtől. Szorongatva éreztem magam indításkor, de még csak ezután következett a rögös út.
A vágási fogadás már vidámabbra és székelyesebbre sikeredett: kürtőskaláccsal, szilvóriummal, és homoródi jó borvízzel. Jöttek a vendéglátók, szép kerti virágokkal, pünkösdi szokás szerint. Igen nehezemre esett az üdvözlőbeszéd alatt megküzdenem meghatottságommal. Imameghallgatásként éltem meg jelenlétüket a Pünkösd-várás előestéjén.

Rúdra feszített, lobogósra eresztett zászlónk alatt vonultak történelmi zarándokútjukra a székelyekkel találkozó székelyek, közel háromszázan, a három-négy székely faluból, és az ugyanannyi al-dunai székely faluból. A csángó mise után, már szürkületben indultunk a nagy szétszóratás első emlékhelyére, immár a csíksomlyói, hazaváró Mária áldásával.
Este Madéfalván, az emlékmű előtt a Székely Himnuszt hallgatva elmosolyodtam, amúgy könnyesen: milyen jó szabad világban élnünk. Mi lett volna nyolcvankilenc előtt, ha odasettenkedik ennyi ember… Elgondolni is rossz lenne az akkori következményeket. Ma Csaba királyfiig ér a csillagösvényen a dallam. Érzelmi-bátorság próba volt ez a látogatás. Már induláskor megbeszéltük: nem a múlton szomorkodunk. Az ősök-hősök példája számunkra reményforrás. Miután meghallgattuk Koncsag László atya gondolatait, Mária Terézia – eddig számunkra ismeretlen – érdemeiről; egy szál gyertyát gyújtottunk azzal az üzenettel: megőrizzük az idei pünkösdi lángot. A koszorún sokáig olvasható volt az „Al-dunai székelyek” és az évszám. Az emlékezés, idézés virágait a két legidősebb zarándok helyezte el. Egyikük, a már Fejértelepről ismerős, versmondó Lajos bácsi, aki nyolcvanegy éves volt akkoriban, és nem hagyta magát lebeszélni a Szék-úti, Somlyó-hegyi gyaloglásról sem. Botját átadva indult koszorúzni, de még előtte odasúgta: ”Díszőrséget is állunk, ugye?” Tette bot nélkül, határvédő székely öntudattal, kitartással.

A zarándoklatot vezető atya úgy emlékezett az útra: kötéltáncosként indultak. Adott szavunk, és vendégváró székely szeretetünk, a Béta, Dobó, vágásiaké biztosította a védőhálót számukra.

Amit én őrzök legszebb emlékeim között: egy mezei munkától kérges tenyerű néni simogatása, és tekintete, a párás, a közös vacsora után, az üres tányér fölött. Ezért a pillantásért is érdemes volt megszületnem. Ez az én pünkösdi lángom. Az őrzendő. Egy bácsi három puszit adott: a harmadik a barátságé. Tanított. „Isten fizesse meg, hogy elhoztak minket ide. Minden percen érezhettem: milyen jó székelynek lenni!”

A búcsúzáshoz minden jármű előállt Béta, Dobó, Vágásban. Terepjáró, Dacia, szállította a szerb buszhoz a vendégeket. Egyik házigazdának nem volt más járműve, így félvágás szekéren, egyes lóval szállította Bögözbe, fejükön dobói szalmakalappal ékes, vidám székely testvéreit.

Úti beszámolóban olvasom a fehéregyházi emlékeket: „ A kis lak áll a nagy Duna mentében” című éneket énekeltük el ezen a helyen mi, dunai halászok és Duna-menti földművesek. Azt énekeltük, ami személyesen köt össze Petőfivel.(…) Személyesen én itt éltem át azt a határtalanságot, ami összeköt bennünket, magyarokat a Dunától Pozsonyig, Csíksomlyótól Győrig. (Hitélet, 2002. július)

Az ősi Székely Himnusz záró sorát – „hazajöttünk, megáldott a csíksomlyói Szűz, Mária” – énekelve elgondolkodtam:
Itthon voltak? Hazamentek? Hol van az az otthon a Kárpát medencei szétszóratásban?
Székely-székely tovább kereste. A barátságban.

„Ennek a találkozásnak a kegyelmi áldásai felsorolhatatlanok. Egy könnyes szemben, egy szorító kézfogásban, egy őszinte mosolyban, a szótalanságban minden benne volt. Megfogalmazódott terveikben az újabb találkozás lehetősége mellett a törődés, a testvérközösség megsegítése. A megtalált testvér és testvériség, az elszakítottság tragédiáján túl, székely és keresztény remény fölé emelt szivárványt.” (Albert Krisztina, Tarsoly, 2002. május)

Az első találkozó utóéletéhez tartozik: minden al-dunai viselte az ajándék dobói szalmakalapot, a Duna árterületén végzett mezei munkáknál, és úton-útfélen. Azon töprenkedtek: hogyan tudnának segíteni vágási testvéreiknek, hogy ne kézzel vessék a gabonát. Milyen közös forrást mozgósíthatnának az útjavításhoz. Hogyan védhető, milyen kerítéssel, a dobói vetés a medvék, vaddisznók garázdálkodásától.
Viszontlátogatásunkkor egy zsák híres bánáti búzát is kaptunk: legyen azonos a vetőmag, ha különböző is, a befogadó termőtalaj…

Következő Pünkösdkor az al-dunai telepítés kerek évfordulónak pünkösdi zarándoklatát Bukovinába is tervezték. Találtunk egy magyar ajkút Dorna-Vátrán, aki segítette a bukovinai eligazodásban a csoportot. Józseffalván már egy csak egyetlen magyarul beszélő öreget találtak, akivel szóba elegyedhettek. A helyi ortodox pap beengedte a múltidézőket ugyan a templomba, de csak erdőben misézhetett saját papjuk, később. Indulás előtt próbáltuk felkészíteni, hogy a pruton-túli háznak nyomát sem lelik emlékidézéshez. Önigazolásképpen találtak még pár magyar feliratú sírkeresztet a bukovinai, egykori magyar falvakban.

Éjjel érkeztek Csíksomlyóra. A templomban aludtak. És csak a másnapi mise, a Hármas-halom oltárnál, hozott számukra lelki békét. Madéfalva is szomorú emlékhely. Pünkösdi keresztútjárás. A második zarándokcsoportunk otthon járt? Hazament? Igen. Vágás haza-váró egyházközségébe.

Jó hírünket vitték. Otthonaikban, gazdaságaikban mi is otthon vagyunk. Székely-székely… És a pünkösdi láng.

Idén már elküldtem a meghívólevelüket. Ha Pünkösd, Al-Dunától indul a zarándoknép. Őshazába. Hozzánk. Haza-érzőbe.









Románia első szalmakalap-múzeuma 

Kőrispatakon (Crişeni) a szalma feldolgozásával kb. az 1850-60-as évektõl foglalkoztak (ld. Kutasi Mihály szakdolgozata, 1972, kézirat a szerzõ tulajdonában), Kozma Ferenc 1879-ben már 100 szalmafonót említ a faluból. Akalapkötést -ahogy nevezik -egy anyaországbeli tanítókisasszony honosította meg, aki a szomszédos Bözödön lakott. Aszalmafonás csak a közvetlenül szomszédos három faluban: Bözödön, Bözödújfaluban és Etéden ismert még a szûkebb környéken.

Ma nincsen a faluban olyan család, amely ne ismerné ezt a mesterséget. Szalmából különbözö tárgyakat (táskákat, lábasalávalókat, puliszkakalapokat, kefetartókat, karácsonyfadíszeket stb.) készítenek, egyetlen asszony foglalkozott faliszönyegek, függönyök elö állításával, ám a legjelentõsebb aszalmafonat készítéséböl és a kalap megvarrásából, illetve értékesítéséböl származó jövedelem.

Múzeumteremtõk

Szőcs Lajos vállalkozó, akinek családja három nemzedéken keresztül kalapozással foglalkozott, elhatározta, hogy létrehozza Románia elsõ szalmakalap-múzeumát. Célja az volt, hogy bemutassa a szalmafonat és a kalap készítésének munkafolyamatait, összegyűjtse az ország különbözõ vidékeinek szalmakalaptípusait és más, szalmából készített tárgyakat.

A család megvásárolt egy több mint 100 éves parasztházat, a székelykeresztúri és csíkszeredai múzeum munkatársai tanácsai alapján restauráltatták ezt, belsõ és külsõ feljavítást végeztettek, kerítést és hagyományos kaput állítottak.

Mivel ismerték az ország piacait, hozzáláttak a kalaptípusok gyûjtéséhez, de anyagot gyûjtöttek azokról a településekrõl is,ahol szalmafonással foglalkoznak. 13 ilyen települést kutattak fel: Hargita megye: Béta (Beata), Dobó (Dobeni), Kõrispatak (Crişeni), Vágás (Taietura); Kolozs megye (Cluj): Járótelke (Horlacea); Maros megye (Mures): Bordos (Bordosiu), Bözöd (Bezid), Bözödújfalu (Bezidul Nou), Csöb (Cibu), Jobbágytelke (Sâmbriaş), Rava (Roua), Vécke (Veţca), Zsákod (Jacodu).

Közben megalakitották a Szalmakalapkészítõk Hagyományõrzõ Egyesületét, amely a Hargita Megyei Kulturális Központ szakmai segítségét. kérte. Az együttmûködési megállapodás szerint szakembereink a falu néprajzi értékeinek feltérképezését, a közmûvelödési menedzsment segítését, az egyesület szakmai megalapozásának segítését, a múzeum megnyitásának elökészítését és menedzselését, meghívók tervezését és elkészítését, a kalapkészítés munkafolyamatának reprezentatív fotókkal való bemutatását vállalták.

A Szőcs család törekvéseit, célkitûzéseit többen támogatták anyagilag is. A múzeum megnyitása 2001. július 21-én történt. Az épület első szobájában akalaptípusokat mutatják be, a középsöben a szalmából készített különbözö tárgyakat, a hátsó szobában pedig a fotóanyagot, a régebb és ma használatos munkaeszközöket.

Hatása

Létrejött Románia első szalmakalap-múzeuma, amelynek megnyitása egyben alkalmat jelentett a Kárpát-medencei szalmafonók találkozására is. Neves szakemberek, bel- és külföldi néprajzosok, politikusok jöttek el megnyitóra. A település neve sűrún szerepelt a sajtóban is. Ifjúsági szalmafonó képzést indítottak, turistákat vonzottak a faluba. A család egy panziót rendezett be, ahol megfelelő körülmények között tudják fogadni a vendégeket. Több család jelezte, hogy bekapcsolódna a faluturizmusba.

Erre az alkalomra renoválták a múzeum mellett levö kultúrotthont és annak kerítését, utcanévtáblákat helyeztek el stb. Az egyhetes ifjúsági táborok iránt nagy volt az érdeklödés.

Körispatak esetében a fejleményeket, eredményeket még nem lehet összegezni, hiszen egy folyamat kezdetérõl van szó, amely már több pozitív változást hozott a falu közösségi életében, és komoly gazdasági vonatkozásai vannak. A kapcsolatok keresése ugyancsak eredményes volt. Bel- és külföldi szakemberek, intézmények érdeklődése, a velük való együttmûködés már komoly szakmai eredménynek számít.

Egy civil kezdeményezés, amely a hagyományőrzést, egy népi mesterség továbbélését szolgálja a környékbelieknek is.









Az Udvarhelyi régió települései a korszerűsödés útján - részlet- 2006. június

2. REGIOVEST – Szent László kistérség

A  REGIOVEST „Szent László” Kistérségi Társulás alakulásának dátuma 2000. október 26. Jogi formája egyesület, központja Bögöz. Tevékenysége térségfejlesztési feladatok koordinálása. A kistérség települései: Bögöz község Székelymagyaros, Béta, Betfalva, Décsfalva, Agyagfalva, Mátisfalva, Nagygalambfalva, Kisgalambfalva, Vágás falvakkal; Felsőboldogfalva község Sándor-telke, Árvátfalva, Sükő, Farcád, Hodgya, Ocfalva, Székelylengyelfalva, Bikafalva, Telekfalva, Patakfalva falvakkal. Kányád község Székelydálya, Jásfalva, Ége, Miklós-falva, Ábránfalva, Petek, Homoródszent-lászló falvakkal. Székelyderzs község Szé-kelymuzsna faluval. A kistérség az Erdélyi-medence keleti szegélyövezetéhez tartozik. A dombvidék igen gazdag földgázban (metángáz). A kistérség erősségei: értékes kultúrtörténeti emlékek jelenléte, évszázados kulturális hagyományok. A kistérség fő célkitűzései: a kistérség lakossága életminőségének és lakosságmegtartó képességének javítása új munkahelyek, illetve alternatív munkalehetőségek teremtésével; a vidék városhoz viszonyított elmaradottságának a felszámolása helyi vidékfejlesztési stratégia alkalmazása révén; a kistérséget alkotó települések fenntartható fejlődésének biztosítása. A kistérség közlekedésföldrajzi adottságai rendkívül kedvezőek: fő forgalmi tengelye a Székelyudvarhely–Székelykeresztúr vonalon haladó megyei út és a székely szárnyvasút. A kistérségre az egyoldalú és viszonylag alacsony eltartóképességű gazdaság jellemző. Jelentős állami segítséggel az elmaradottság felszámolása megoldható. Az eltartóképesség növelése érdekében sokoldalú gazdaságfejlesztési programokra van szükség.

A 31 település együtteséből álló kistérség továbbra is egyike az Udvarhelyi régió közepes lélekszámmal rendelkező kistérségeinek. A gazdasági aktivitás szerint a mezőgazdaság, valamint az egyéb, szolgáltató ágazatok jelentik a foglalkozási szerkezet legfontosabb elemeit. Az alapvetően mezőgazdasági jellegű kistérségben a mezőgazdaság mindvégig a legfontosabb foglalkoztatónak számított, bár az 1990-es évtizedre igen jelentősen csökkent az itt dolgozók aránya. Az innen kiszorulók nem az ipar, hanem a szolgáltatások területén tudtak elhelyezkedni. Az ipar mindvégig meglehetősen alárendelt ágazat volt.

A kistérség stratégiai fejlesztési céljai és prioritásai: a szabad munkaerő foglalkoztatása, a családi gazdaság zöldségtermesztő profiljának kialakítása; a bedolgozó jellegű kis- és középüzemi méretű vállalkozói gazdaság fellendítése, piacra való felkészítése; a munkahelyteremtő gazdaságfejlesztő programok beindítása, különös tekintettel a kisvállalkozásokra.






Legyen közös karácsonyunk! - 2004. december. 12.

Közös Karácsonyunk néven december 10–12. között népművészeti vásárt és betlehemes találkozót szervez az Artera Alapítvány és a Háló Egyesület a Siculus Ifjúsági Házban. Népi hagyományok, népszokások felelevenítésével, vagy köznapian szólva gyakorlásával igyekeznek a szervezők olyanná tenni ezt az ünnepet, amilyennek lennie kéne: meghittnek, boldognak és szentnek (mert mi lehet szentebb a családnál, a gyermeknél, az együtt ünneplésnél?). Angyalkákkal, betlehemezőkkel, kántálókkal való találkozástól lehet szebb a karácsonyuk.

Angyalokkal találkozhatnak jövő hét péntekétől kezdve vasárnapig, december 10-12-ig az Ifiházban, sőt tőlük kapott ajándékokat vihetnek haza a gyermekek, a vásár pedig népművészeti, természetes anyagokat használó, kézzel készített tárgyakat, karácsonyi díszeket vonultat fel a látogatók előtt. A naponta este hét óráig tartó vásárt gazdagítják, színessé teszik a betlehemes játékok. Első nap Gyimesfelsőlok, majd Béta, Dobó, Vágás egyházközsége mutatkozik be, később az udvarhelyi nagymamák, nagytaták (NyÖP) jelentkeznek ünnepi műsorukkal. Szombaton a nagyváradiak, majd az udvarhelyi Kis Szent Teréz plébánia és a gyimesbükkiek betlehemes játékát tekinthetik meg. Később a máréfalvi kántálók és regösök énekét hallhatják, jelen lesz a Tutora (Ferencz János) a vásárt pedig Fejérvári Nelly művésznő Lélektől lélekig című adventi koncertje zárja. Vasárnap is lehet még betlehemezőkkel találkozni a vásáron, Kézdiszentlélekről és Szombatfalváról érkezik egy-egy lelkes csapat, no és persze az angyalkákról sem szabad megfeledkezni, akik vasárnap is köztünk lesznek, és talán még tovább is elkísérnek.








Referendum Bögözön

Az 1962 elõtti állapotokat szeretnék népszavazás által visszaállítani a Bögöz községhez tartozó falvak lakói. Korábban külön községnek számított Béta, Dobó, Vágás, úgyszintén a két Galambfalva, Betfalva Rugonfalvához tartozott. Bögöz Székelymagyarossal, Agyagfalvával, Mátisfalvával, Décsfalvával képezett egy községet. A vonatkozó törvény értelmében a községi polgármester aláírásával a szándéknyilatkozatot eljuttatták a prefektúrára, ugyanakkor értesítették a megyei törvényszéket is, hiszen ez az intézmény hivatott kinevezni a szavazóbizottságokat és azok elnökeit. A referendumot március 2-ra írták ki.